Már egy hónap eltelt a műtét óta, ami elég hihetetlen, tekintve, hogy milyen eszméletlen lassan megy az idő itthon egyedül. Igaz, 3 hete dolgozom, de így is, egyhelyben ülni borzasztó unalmas.
A varratokat 2 héttel a műtét után kiszedték, de még mindig küzdök a vágásokkal. A csavarozott oldalon úgy döntött a bőröm, hogy elhal; nem tudom, milyen mélységben, egyelőre várom, hogy gyógyulásnak indul vagy inkább kinyílik a seb. Mindenesetre nem túl nagy rész indult halálozásnak, úgyhogy nem aggódom. Ami borzasztó rossz, az az elviselhetetlen viszketés. Annyira viszket, hogy 1 gramm Metamizol (2 tabletta Novalgin) kell, hogy el tudjak aludni.
A másik oldal nagyjából rendben van, eltekintve attól, hogy nem szereti a hideget, a meleget, és persze ha nincs felpolcolva: ilyenkor gyönyörű sötétlila lesz egyetlen pillanat alatt. Ami igazán zavar, hogy a nagylábujjam elkezdett rondán befelé dőlni. Gondolom, ez annak a következménye, hogy a lábközépcsontom végét szinte teljesen levésték, így a bütyök, ami a helyén tartotta a nagylábujjamat, eltűnt. Próbálom kiékelni és fáslival húzni, ahogy mutatták a kórházban, de a helyzet elkeserítő.
A varratszedéssel egyidőben megkaptam az ukázt, hogy mobilizáljam a nagylábujjamat, ami le-föl cibálást jelent a gyakorlatban. Ezt igyekszem rendszeresen csinálni, de nem nagyon lelkesedem az ötletért.
Az egésznapos kerekesszékben ücsörgéstől egyre csak zsibbad és nő a hátsó felem, és bele sem akarok gondolni, hogy ez a műtét nem jelent végleges megoldást, és hogy a végleges megoldás lemezeket és újabb csavarokat fog jelenteni. Kezd elegem lenni a saját hisztériámból, úgyhogy most abba is hagyom, majd a kontroll után írok, ha addig nincs fejlemény. Addig gipsz, mankó, kerekesszék, és zabálás felpolcolt lábbal.
